A Keleti pályaudvar mindig meseszerű, különösen reggel 7 előtt. Akkor főleg, ha kiderül, hogy a vonat 2 órával később fog indulni, indok pedig - látszólag - nincs a miértre. Na sebaj, szenvedéseinket egy Starbucks kávéval enyhítettük, azt tervezgetve, hogy az első napi program bakancslistájáról mit lehet már most kihúzni a tetves MÁV miatt.

A jókedv viszont hamar visszatért, hiszen egy látszólag megszámlálhatatlan főből álló kokeró galeri is ugyanazt a vonatot választotta, mint mi. Miután nagy üggyel-bajjal betöfködték az összes bőröndüket az alulméretezett csomagtárolóba, megérkeztek azok a kedves utasok, akik ténylegesen rendelkeztek helyjeggyel (nyilván nekünk se volt though). "A MEZTELEN JÉZUS VAN BENNE, AZ VAN BENNE", mondta ja a Gipsy King, aztán feldúlva odébbálltak, miközben mi természetesen egymásba kapaszkodtunk a röhögéstől.

Persze a mi helyünkre is megérkeztek (miután fél órát azért segglyukösszeszorítva izgultunk, hátha megússzuk - "Áh, nem kell helyjegyet venni, mi?"), de az új helyünk újabb fantasztikus aranyköpetekkel kecsegtetett. A két nagyon kedves, geci vidéki néni párbeszédét nem lehetett nem hallgatni, olyan hangerővel járta be a tájszólás az egész vagont. Kiderült, hogy "majdnem odavesztek", hogy "van otthon egy ezrese", hogy "nem bírnak enni, még mindig remegnek", de ügyeltek rá, hogy minden félmondatot "na mindegy, hagyjuk"-kal zárjanak, miközben kurvára nem hagyták, csak azért is ötvendhetedszer is végigzongoráztak az egész szenvedős reggelükön, ahol a klasszikus "a kukásautó jött nálad is?" után, szinte egy barokkos körmondatban az "én voltam WC-n is reggel" is szerepelt. Továbbá (mint kiderült) néni numero uno fel-alá szaladgált, mert néni numero due ki tudja mi az anyám picsáját csinált, két külön vonatra is jegyet vettek, de egyik se az volt, amivel végül jöttek. "Na mindegy, hagyjuk".

Análhaj (ez a becenév asszem csak később ragadt rá) el mert menni pisilni, miközben én gyanútlanul őriztem helyét. Nem sokáig tartottam a bástyákat, hiszen egy bohóchajú (és bohócfejűre sminkelt), látszólag sárgaházból frissen szökött nénike se szó, se beszéd, már pattant is le a még ki sem hűlt helyre. Persze miután dagadt seggét letette, udvariasnak álcázva odabökte németül a "szabad a hely?" kérdést, amire én angolul tudtam csak lányos zavaromban kinyögni, hogy a barátnőm wc-re ment. Rendben, akkor itt zitzenelnék még fünf minutent, ha nem para, nem, persze nénike, esetleg a szendvicsemből nem kér egy harcsát? Ekkor az osztráknak hitt pantomimos egy túlságosan magyaros "katasztrófá"-t is kisóhajtott, amire muszáj voltam megjegyezni, hogy alapvetően magyarul is beszélhettünk volna.

- Ja, hát érti?

- Persze, hogy értem.

- Oh... Milyen jól beszél magyarul!

- Mert magyar vagyok - mondtam, és ekkor már sejtettem, hogy Nóri nem jöhet elég hamar vissza.

Kár volt tudatnom ezt a kulcs információt, hiszen innentől végighallgathattam, hogy a cigánylányoknak (akik amúgy spanyol turisták voltak) bezzeg van pénze fesztiválozni, meg ülőhelyre, ő meg a sajgó vállával leülni se tud. A szartorta foshabján a cseresznye az volt, mikor közölte úgy 11 körül, hogy ő azt hitte 7 óra van (hogy a picsába érte el akkor a vonatot?), illetve mikor egy 70 körüli közeledő bácsira kérdezte meg, hogy ő lesz-e a barátnőm. Nem, nem ő az.

Norkám visszaült a bohóchölgy helyére, de később azért a bécsi átszállásnál találkoztunk még vele, mikor közölte, hogy "nem kell átszállni sehova, hiszen megérkeztünk". Igen, néni, de mi nem magával vagyunk, úgyhogy mennénk tovább Salzburgba, kézcsók.

Cicanyuszihusipuszi felkerekedett varázslatos tutiságokat vásárolni, úgyhogy a második (be nem tervezett) vonatutunkra lett köcsög sok Rum Kokos, Dragee Keksi, ananász, háromszög szendó, szóval valószínűleg meztelenjézusékkal Münchenig is kibírtuk volna. Itt már az első osztályra vonszoltuk a picsánkat, mert alapból át se kellett volna szállnunk, há' nehogymá' ne, ezzel együtt biztossá vált, hogy Innsbruckot nem ezen osztrákiai látogatás során fogjuk megnézni. A kedves airbnb hosztot persze rohadtul nem hatotta meg halotti beszédem és könyörgésem az osztrák vasúttársaságról, kötöttél volna biztosítást faszfej, auf wiedersehen, viel glück.

Salzburgban megpróbáltatásaink nem szüntek meg, mert egy átmeneti hotelszoba foglalása (második és tízre) és egy ELF-bar vétel (harmadik és tízre) is a kelleténél nagyobb nehézségeket okozott. Így vagy úgy, egy kedves pakisztáni recepciós megszánt minket ("a hangos utcára néző vagy a csendes szobát szeretnétek?"), úgyhogy lett szobánk az estére, ahol csak azt kellett megvárni, hogy az előző esti hullát körberajzolják a helyszínelők, és mehettünk is a jól megérdemelt zuhanyra. Khm-khm.

Norek szkeptikusan fogadta ötletemet a kissé shady pizzéria hallatán, akkor még persze fingja nem volt, hogy google térképpel a kezemben a világot is meghódítom, arról nem beszélve, hogy a vendéglátóipari egységekkel nem hibázok. Ezt bizonyította is a hely, amely Salzburg legjobb pizzériája volt (hiszen csak ezt próbáltuk). És még Weihenstephanert is lehetett kapni, baszod. Sétálgatás, Salzburg felfedezése, a romantikus szelfik a hídon, és a már-már kötelező fagyika mind-mind kellemes első estét biztosítottak, úgyhogy szépen lassan nyugovóra lehetett térni a munkásszállónkban.

Másnap elindultunk Bad Ischl-be, a buszon az órákon át tartó Logo Quiz maratonban jött egy scary pillanat, ami az egész kapcsolatunk alatt felépített érzelemvárat szerette volna a másodperc töredéke alatt lerombolni:

- Szerintem... én nem alszom többet nálad - mondta teljesen faarccal Norka. Csak később derült ki, hogy az óraszámra gondolt, nem arra, hogy többet nem jön át. Most is itt van!

Az ischler fővárosában muszáj voltunk találni egyet a méltán híres sütikéből, persze Norkushka a "kék cukrászdába" akart menni, már fasz se tudja miért, de Rudi korábban leadta a tutit, a "Zaunerbe vagy sehova". Később Dupla N is rájött, mikor az Obertraunba vezető vonatúton beleharapott abba a kurva ischlerbe, és egyszerre tért meg, született újjá és élte át élete legszebb pillanatát, egyszóval rájött, hogy ez itt az a high, amit a következő napokban nem lehet majd überelni, úgyhogy igazából most azonnal rendeljünk az internetről még többet.

Obertraun festői hegyek között terült el, Hallstatt-tól nem messze: egy megálló vonattal, cserébe fele annyiért lehet megszállni, hülyének is megéri, de főleg Makákómajomnak. Utólag nem bántuk meg, hogy végül itt szálltunk meg, mert a romantikus séták és nagy beszélgetések a látszólag teljesen kihalt falucskában fantasztikus emlékeket szültek, ellenben Hallstattban a sok sárga tolakodását kellett volna egész nap hallgatni, ami kevésbé lett volna fun. A szállásunk igazi kis víkendház hatását keltette, emberrel a 3 nap alatt nem találkoztunk (csak a hosttal, aki a "SALTY?" felkiáltással örült meg nekünk, aztán lehozta a kutyáját a leendő szállásunkról...), cserébe az erkélyről szuper kilátásunk volt. A hegyek, a szinte megszűnni nem akaró, mégsem baljós köd, és a madárcsicsergés olyan nyugalmat kölcsönzött, amit a jóval populárisabb Hallstattban maximum egy neutronbomba ledobása után kaptunk volna meg. Még az sem volt zavaró, hogy a vonatállomástól nagyjából 20-25 perc séta volt minden nap, mert ha gatyarohasztó meleg volt, és a bőröndről letörtek a kerekek, akkor is jó élmény volt.

Hallstatt tehát mindössze egy vonatállomás, gondoltuk, elvégre a Hallstatt megálló az nem jelenthet mást, minthogy ott van faken Hallstatt, amirite? LÓFASZT. Onnan még tessék hajóval átmenni a túlpartra, az viszont fél óránként egyszer megy, és cash only. Az ATM nem hogy kaputtmachen, hanem konkrétan nincs, úgyhogy ideje volt PÉNZT VENNI! Hála az égnek van revolut, meg acélbetétes bakancsos turisták, akiknek volt extra kesse, úgyhogy összekuporgattuk a zsetont a roundtrip hajókázásra.

Hallstattban nem lehet túl sok dolgot csinálni, inkább a városka hangulata (na meg lokációja) ami miatt megnőtt a popularitása. Felkerestük a két klisé photospotot, aztán megérkeztünk a koponyakriptába, ahol talán egyedül éreztük azt, hogy "na, talán ezt nem ismeri mindenki, láttunk valami egyedi dolgot". Tény, a városnak van egy remek hangulata, de a méregdrága hűtőmágnes, a méregdrága wiener schnitzel és a méregdrága alkoholok megvásárlása után szívesebben érkeztünk vissza Obertraunba. A szállásra visszakutyagolás után pár perccel nyugtáztuk, hogy mindenidők legkeményebb zivatarát úsztuk meg, helyette kezdődhetett a Martini Fiero + Knabbernossi + Dragee Keksi fieszta az erkélyen. Norka torkán másnap reggel mást is lenyomtam, de előtte este élete során először pusholtam, hogy amerikai foci érje a kis szervezetét, a Hard Knocks pedig nem csak a makulátlan magyar narrátor miatt maradt emlékezetes.

***

"Mi nem buszozunk!", hiszen a természet lágy ölén lehet felsétálni a felvonóhoz. Nagyjából a hatodik lépés után éreztük, hogy ez lehet hiba lesz, de kitartóan felzsáltunk a Dachstein-Krippenstein csúcsokra vezető csodajárműhöz. Gyorsan el kellett döntenünk, hogy akarunk-e megkövült mammutszart is nézni, vagy csak a kilátás érdekel minket, de azt hallottuk, hogy csak a kilátás megtekintése is húzós túra után érhető el, úgyhogy kombinált világjegyünk csak bizonyos extrákat tartalmazott.

Irány a Five fingers, az idő pulcsis, a lánynak a haja is tartott még, a kilátás pedig szebb volt, mint amit ígértek, úgyhogy csináltunk képet a tájról, magunkról, egymásról, majd a Kijev elfoglalásáról frissen átért ruszki nő is katonásan beállított minket a helyünkre, bolšoje spasibo, a legszarabb képeket te csináltad, bazdmeg.

Hegycsúcson még úgyse ebédeltünk, meg hát eléggé el is fáradtunk a nagy menetelésben, úgyhogy Norek álmát teljesítettük gyorsba': tököm se gondolta volna, hogy pont itt, pont most lesz kézespecle, ami ráadásul kikúrt finom is, úgyhogy a lány gyorsan váltotta is a témát a továbbiakban - már nem az ischler volt a legjobb dolog a túra során.

Nos, időnk van még, mi a faszt lehet még a hegytetőn csinálni, ó, hát a másik irányba 4 kilométerre van egy rozsdás cápa, aminek a belsejébe be lehet mászni, és amúgy az értékelése is hárompontvalamennyi, de elvileg azért az odaút szép, úgyhogy rövid győzködés (és a specle dallamos felböfögése után) útnak indultunk. Találtunk egy barlangot, ami aztán tényleg senkit nem érdekelt rajtunk kívül, úgyhogy túrafelszerelés nélkül leereszkedtünk, mert a nagy sötétben volt egy jégtömb, ami nagyon érdekes volt, alig kellett érte bekúszni-mászni. Cica, dobom a telefonod, fotózz le, NA AZT BIZTOS NEM, akkor a sajátomat, és Norka focikapusokat megszégyenítve, a jégen egyensúlyozva, a vaksötétben, a fagyhidegben elkapta! A hónap barátnője!

Mehettünk is tovább Cápalihoz, az odaút pedig tényleg szép volt, még akkor is, ha a specle utáni fagyikehelyből emlékbe eltett pálmafával ki kell műteni egy szálkát a tenyeremből. A Rozsdás pont olyan volt, mint amilyennek megírták, ráadásul nagyjából 5-12 éves korig ajánlották a bemászást.

- 180 centiig lehet bemászni. De bébi, te 190 vagy...

- AKKOR MEGYEK IS!

És mentem. Aztán Norka is. Bár kurvára nem akart. Vicces volt. Megérte? Maga a cápa nem, de a rusty shark remek mém és emlék lett, ráadásul még hűtőmágnit is sikerült lootolni vele, úgyhogy szép highlight volt az amúgy is remek túrázós napban.

A felvonóból levonó lett, Norek pedig teljesen kiborult, hogy elhagyta a frissen vásárolt csokikát, persze azt nem tudta, hogy ott bújkált a hátsó zsebemben, hihi. De legalább nem volt tériszonya addig se. Akkor még nem tudtam, hogy fél órával később olyan mensihiszti jön, amivel a négypontvalamennyire értékelt, ámbár nem túl közeli vízesés már kiesik a pixisből, irány haza, mert a fasz kivan! (Na jó, én is megkönnyebültem, mert a lábaim helyén már ólmokat cipeltem.) Szerencsére miután a lány megtalálta a biedermeiert, és picit megnyugodott, lehetett tervezni a mittwochi vacsorát. Obertraunban sok lehetőség nem volt, de az erdőn át kb. fél óra sétára van egy jópofa hely, micsoda kaland lesz! Az is lett...

Norek puccba vágta a picsáját, és el is indultunk a főút mellett. És csak mentünk és mentünk. És még mindig mentünk. És már a GPS se jelezte hol vagyunk, de még mindig mentünk. Aztán hirtelen ott volt az étterem! Ami szerdánként geschlossen. A rühes-túrós fasza álljon bele a gyökér osztrákokba, most akkor mi a csecs legyen? Menjünk vissza vonattal! Ja, hogy az utolsó este hatkor elmegy? Ok. Taxi? Nem is hallottak még róla. Nyilván akkor indulás vissza gyalog, miközben stoppoltunk, de magunk se hittünk a sztoriban. Végül (amikor már majdnem mindegy volt) megállt egy nő, aki semmilyen emberi nyelven nem beszélt (vagy nem akart?), úgyhogy folytattuk a stupid little walkot, de ennyi SLW alatt már a mentális higiéniánk háromszor átfordult. Végre valahára meglett az egyetlen hülye pizzéria, ahol lehetett kajához jutni még 10 kilométeres körzetben, úgyhogy kikértünk mindent, ami nem pizza volt az étlapról, hogy megtanuljuk az örökérvényűt: pizzériában csak pizzát.

Itt jegyezném meg, hogy a "babacsörgő" szó és a blog ötlete is itt pattant ki, úgyhogy köszönjük annak a tetves osztrák étteremnek, hogy szerdánként zárva tartanak - most nem írnánk ezt a blogot, ha ők nem ekkora gyökerek.

Könnyes búcsút vettünk Obertrauntól, ahova mindenképpen jó lenne még visszamenni, a nyugdíjas években azt hiszem meg is fogjuk ejteni, már csak az első út emléke miatt is. A bőrönd valahogy ötször nehezebb volt, ráadásul ugye mindkét kerék sanyi lett idefele, úgyhogy elég szenvedős volt a kiút a vonatállomásra. Sajnos idő már nem volt ischlerre a Bad Ischl-i átszállásnál, ellenben egy shoppingkört még lehetett menni Salzburgban, mielőtt a Hard Knocksért cserébe egy kis kombucsét (vagy mi a gecimet) az én torkomon is le kellett forszólni (az kombucha, bébi - a szerk.).

Az odaúthoz képest a hazaút teljes sétagalopp volt, úgyhogy a logoquiz ingyenes verziója felápgrédelt a fizetősre már, az egy említésre méltó elszólás az volt, amikor "bébi, annyira kell kakilnom, hogy nyomja a prosztatámat, amitől mindjárt feláll a faszom". Pár perccel később meg is született szerecsen gyermekem.

Már csak azt kellett kiokoskodni, hogy melyik pályaudvarról a legegyszerűbb hazajutni, yaaaaay, micsoda első közös trip volt, kincsecske.

Szülihetünket hol tartjuk?